A 3D nyomtatás használata az állatorvostudományban

Bevezetés

A 3D nyomtatás fogalma, mely lassan két évtizedes múltra nyúlik vissza, olyan műveletre utal, melynek eredménye egy háromdimenziós tárgy. A nyomtatás során egy számítógép által vezérelt, egymásra rakódó rétegekből felépülő tárgyat kapunk. Az így elkészült nyomtatvány szinte bármilyen alakot vagy formát felvehet, illetve jóformán akármilyen alapanyagból elkészíthető, a nyomtató típusától függően. A módszer forradalmiságának köszönhetően mind a hétköznapi, mind a tudományos élet terén nagyon sok területen felhasználható és hatalmas potenciál rejlik benne szinte minden iparágazat számára.

A legelső példány, melynek fejlesztője Hideo Kodama volt, 1980-ban jelent meg. Az általa kifejlesztett eljárás lényege egy fényre keményedő polimer UV-sugárzással való kezelése, melynek két módját fejlesztette ki. Az általa feltalált technikát akkoriban még „rapid prototyping”-nak nevezték. Pár évvel később jelent meg az ún. „sztereolithogáf eljárás”, mely Charles (Chuck) Hull nevéhez fűződik, és amely az egyik legelterjedtebb „AM” (additive manufacturing) eljárás. Itt a fényre keményedő, folyékony halmazállapotú polimer rétegekben kerül egymásra, a rétegeket külön-külön keményíti meg egy UV-fénysugár, keresztkötések kialakításával. Hull 1987-ben mutatta be első „SLA” gépét a nagyközönségnek, majd megalapította a világ első, 3D nyomtatással foglalkozó cégét, a 3D Systems Incorporated-et. A ’90-es évek közepére olyan eljárásokat hoztak létre, melyek képesek voltak egy adott fémtömbből valamilyen formát faragni, ugyanakkor ettől eltérő módszerek tárgyak létrehozására az ezredforulóig nem léteztek. A 3D nyomtatás fogalma mai jelentését már a 2000-es években kapta, addig ez a kifejezés leginkább csak a polimerekkel történő új tárgyak létrehozását jelentette.